Gulácsi Péter: Véget is érhetett volna a pályafutásom

– Nagyon régen szólalt meg.
– Több oka is volt ennek – mondta lapunknak Gulácsi Péter, az RB Leipzig 33 éves, 51-szeres válogatott kapusa. – A sérülésem után nehéz időszakon mentem keresztül, és úgy gondoltam, nincs értelme addig bármit is mondanom, amíg nem látom az út végét.

– Több mint egy évvel ezelőtt, 2022. október ötödikén szenvedett térdsérülést a Celtic elleni Bajnokok Ligája-mérkőzésen, nem sokkal később meg is műtötték. Ez súlyos sérülés, de sokan hét-nyolc hónappal később már újra futballozhatnak, akár májusban újra a kapuban állhatott volna.
– Valóban, de sajnos az én helyzetem egészen másképpen alakult.

– Hogyan emlékszik vissza a sérülésre?
– Rosszul sikerült hazaadás után kitámasztottam, hogy elrúgjam a labdát, de megcsúszott a lábam, és bár sohasem éreztem hasonlót, amint bejöttek hozzám az orvosi személyzet tagjai, azonnal mondtam: elszakadt a keresztszalagom. Nagyon meghatározó percek voltak azok, amikor az öltözőbe bejött a feleségem, Dia a két kisfiunkkal. Nem is kellett semmit mondanunk, egymásra néztünk és tudtuk, ahogy és amiben addig éltünk, az visszavonhatatlanul megváltozik. Lehet még jó a lábam, visszatérhetek még a kapuba, de az életünk sohasem lesz ugyanolyan, ezt már aznap este éreztük mind a ketten, s bevallom, ezt nem volt könnyű elrendezni magamban.

– Ez nyilván nem lehetett könnyű szituáció, ugyanakkor ha rengeteg futballsérülést látni is manapság, sokan tökéletes állapotban térnek vissza a pályára.
– Természetesen én is ebben bíztam, nagyon jó nevű orvos operált Innsbruckban, a Bayern München, a Juventus és még sok nagy klub sztárjai járnak hozzá, az ő személye garancia volt nekem. Nem is ezzel volt a probléma. Salzburgban el is kezdtem a rehabilitációt, három hét után visszatértem Lipcsébe. Minden a terv szerint haladt, amikor az operációt követő hatodik héten belázasodtam. Éppen akkor, amikor elkezdtük terhelni a térdemet, amikor már mankó nélkül próbáltam közlekedni, ezért eleinte arra gyanakodtak az orvosok: a terhelés okozza a lázat. Ám csak nem ment lejjebb, néhány nap múlva vért vettek tőlem, és amikor a lázam tíz napja nem csökkent, kiderült, hogy ritka, bakteriális fertőzés támadta meg a térdem.

– Ijesztően hangzik…
– Nehéz volt megélni, hogy újabb beavatkozásra van szükség. Négy órán keresztül altatásban, antibiotikumos vízzel öblítették át a frissen műtött térdemet, és belülről leborotválták a fertőzött szöveteket. Ezt három nappal később megismételték. Úgy toltak be a műtőbe, hogy nem tudták biztosra az orvosok, futballozhatok-e még a jövőben, vagy vége a karrieremnek. Ezt nem volt könnyű megélni lelkileg, de azt mondták utólag, óriási szerencsém volt, hogy az újonnan beépített szalagot elkerülte a fertőzés – az tulajdonképpen a karrierem biztos befejezését jelentette volna. Annak idején még Salzburgban volt egy játékos, aki hasonló problémával küszködött, neki elfertőződött az operált térdszalagja, két év kihagyás után térhetett csak vissza a pályára. Ennyi idő pedig nekem, túl a harminckettedik születésnapomon, túlságosan hosszú szünet lett volna. Szóval, nem könnyű ma már eldönteni, mennyire voltam szerencsés ebben az időszakban – ezt a fertőzést kevesen kapják el, de járhattam volna sokkal rosszabbul is. Októberben megsérültem, novemberben már mozoghattam volna, karácsonyig mégis csak feküdnöm lehetett, és a fertőzés miatt sokkal rosszabb állapotban voltam ekkor, mint az első, októberi műtétemet követően.

– Gondolkodott-e azon, hogy vajon miért történt mindez önnel?
– Amire utaltam: tisztában voltam vele, hogy minden megváltozik, amiben addig éltem. Előtte két évig Salzburgban, majd hét évig Lipcsében folyamatosan a meccsterhelés okozta stresszben éltem, a válogatottban és a klubcsapatomban több mint négyszáz tétmérkőzést játszottam ebben az időszakban, ez erőnlétileg és pszichésen is iszonyatosan megterhelő. A mai profi futball így működik: mérkőzés mérkőzés hátán, nincs pihenő, nincs regeneráció, tulajdonképpen edzeni sincs idő, hogy erre a terhelésre mindig készen álljunk. Rengeteget utaztunk – mindez együtt óriási megterhelést jelentett, ezért próbáltam a helyzetben pozitívumot keresni: ez a sérülés lehetőséget ad arra, hogy kipihenjem magam, testileg-lelkileg egyaránt feltöltődjek, és ha újra felépítem magam, még jobb erőben vághatok neki pályafutásom befejező szakaszának. Nagyon sokat számított, hogy el tudtam érni, hazajöhessek december közepén, amikor újrakezdhettem a rehabilitációt. Muszáj megemlíteni Halmai Tamás nevét, a válogatott fizioterapeutájával még 2009-ben, az U20-as vb-n Egyiptomban dolgoztunk először együtt. Hozzá jártam kezelésekre, nagyon fontos szerepe van abban, hogy ma már újra a pályán lehetek. Szükségem volt rá, hogy más környezetben legyek, jó volt huzamosabb ideig itthon lenni. Tizenhat éve külföldön élek, így idény közben ennyi időt sohasem tölthettem Magyarországon a családommal, a barátokkal rengeteget lehettem, és ez nagyon sokat adott lelkileg. Annak is tudtam örülni, hogy januárban újra fel bírtam emelni a gyermekeimet, és rájöttem: igenis lehet örülni annak, hogy ebéd után a tányért képes vagyok elvinni az ebédlőasztaltól a konyháig.

– Apró sikerélmények…
– És nagyon fontosak! Egy-egy kis mérföldkő elérése hasonló örömmel töltött el, mint korábban egy-egy győzelem.

– Milyen volt kívülről nézni a futballmérkőzéseket?
– A meccsnapok nagyon nehezen teltek, és bevallhatom: nemigen néztem a mérkőzéseket. Úgy gondoltam, túlságosan megviselnének. Az eredményeket természetesen tudtam, az összefoglalókat megnéztem, de tudatosan távol akartam tartani magam az eseményektől.

– Hogyan haladt a rehabilitáció?
– Soha életemben nem edzettem ennyit, rengeteg munkát fektettem abba, hogy teljesen rendbe jöjjek. Február közepén otthon hagytam a családot, és ismét Salzburg­ban dolgoztam, áprilistól pedig visszatértem Lipcsébe, tulajdonképpen szünnap nélkül zajlott a munka. A fertőzés miatt rengeteg időt veszítettem. Egy komplikációmentes térdműtét után körülbelül a tizenhatodik héten már lehet futni, én október elején sérültem meg és május 15-én futhattam először. Tizenhat hét helyett hét hónap – ráadásul élsportoló vagyok, természetes volt mindig számomra, hogy tudok mozogni. Persze hogy felőrölt, amikor hetekig, hónapokig képtelen voltam erre. Ráadásul amikor azt éreztem, hogy még mindig nem jó a lábam, még mindig fáj a térdem, az nagyon megviselt, és a tavasz végén már nyomás alá helyeztem magam.

– Hogyan? Mivel?
– Az volt a tervem, hogy a nyári felkészülésre rendben legyek, ezért Lipcsében maradtam, végigedzettem a nyári szünetet. A futball íratlan szabálya, hogy ha kapusként nem vagy a csapattal a felkészülés idején, nem tudsz részt venni az edzőmérkőzéseken, az jelentős, szinte behozhatatlan hátrányt jelent. Éppen ezért nem volt könnyű megélni, amikor úgy éreztem, hiába haladok jól, nem leszek idejében bevethető. Januárban újra elölről kellett kezdenem a rehabilitációt, csaknem öt hónapra volt szükség, hogy visszaszerezzem azt az izommennyiséget, amelyet a fekvéssel, a mozgás nélkül töltött időben elveszítettem, és fokozatosan kellett erősíteni a lábam, hogy a kapusspecifikus mozgásokhoz, a kitámasztáshoz, az elrugaszkodáshoz kellően erős legyen.

– Tulajdonképpen mindig ide kanyarodunk vissza, mert ez nagyon érdekel, hogyan lehet ezt az egészet lelkileg elviselni?
– Amikor a csapatoddal minden héten német bajnokit, Bajnokok Ligája- vagy Német Kupa-mérkőzéseket játszol, fontos láncszeme vagy a gépezetnek – ez volt az életem hét évig. Aztán kívülről azt nézed, hogy ez a gépezet megy tovább, jól megy a csapatodnak és a helyedre lépő kapusnak is. Eleinte nagyon furcsa volt, mára megértettem, hogy mindig a következő mérkőzés a fontos, azt kell megnyerni, erre figyel mindenki, így nincs idő és kapacitás sem arra, hogy azzal foglalkozzanak, annak a lelkét ápolgassák, aki nem tud szerepet vállalni az eredmények elérésében. Egyszerűen nem vagy olyan fontos, mint amikor a kapuban állsz, és idő kellett ahhoz, amíg ezt el tudtam fogadni.

– Arról hallani, hogy klubot vált, kölcsönadják esetleg, hogy újra rendszeresen védhessen. Ez önnek is érdeke lehetne, hiszen a tavaszi szezon után következik az Európa-bajnokság.
– Természetesen hozzám is eljutnak a hírek, a jövőmmel kapcsolatos találgatások. Augusztusban a klub kijelentette, két topkategóriás kapussal vág neki az idénynek. Egyelőre eddig két kupameccsen védhettem – úgy érzem, ilyen hosszú kihagyás után, felkészülési mérkőzések és meccs­ritmus nélkül is magabiztos, jó teljesítményt nyújtottam. Azt tudomásul kell vennem, hogy ezen a szinten rendkívüli eredménykényszer alatt működnek a klubok, és kizárólag a csapat érdeke a fontos, nem számítanak az egyéni érdekek, itt nincs három-négy mérkőzés csak arra, hogy én újra játékba lendüljek.

– Senkinek sem kívánok rosszat, csak a tapasztalat mondatja: bárki bármelyik pillanatban megsérülhet…
– Annyit tudok tenni, hogy az edzéseken megmutatom, jó formában vagyok és ha újra lehetőséget kapok, a lehető legjobban élek vele. A karrierem során voltam már hasonló helyzetben, Liverpoolban és itt, Lipcsében is, mind a kétszer sikerült jó döntést hoznom. Liverpoolból Salzburgba igazoltam, Lipcsében pedig kivártam a lehetőséget.

– Akkor merre visz az útja?
– Érzelemből dönteni vagy kapkodni nem szabad, és közben a családomra is gondolnom kell. Arról nem is beszélve, valószínűleg a klub sem engedne el. Ezért egyelőre szinte biztos, hogy a télen Lipcsében maradok, nem elfelejtve azt, amire ön is utalt: a futballban, elég az én példámból kiindulni, nagyon gyorsan megváltozhat minden.

– Ezt értem, de akkor jön majd az Európa-bajnokság. Éppen Németországban, és nehezen hinném el, hogy ez önt hidegen hagyja.
– Hazudnék, ha azt mondanám, nem minden álmom a kapuban állni az Eb-n! Ugyanakkor reálisan látom a helyzetet, a selejtezőben nem védtem, Dibusz Dénes pedig remek teljesítményt nyújtott, fontos szerepe volt a kijutásban, jelenleg ő számít a válogatott első számú kapusának. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeretnék én védeni, de ez nyilván a szövetségi kapitány döntése. A feladatom az, hogy a magam módján a legjobb állapotban érkezzek az Eb-re. Dénessel nagyszerű a kapcsolatunk, és hosszú időre nyúlik vissza a közös Eb-történetünk: 2016-ban együtt ültünk a kispadon Király Gábor mögött, a következő torna előtt én védtem végig a selejtezőben, így 2021-ben én állhattam a kapuban az Európa-bajnokságon. Jelenleg Dénes van jobb helyzetben, és ha ez így marad, ugyanúgy segítek neki, ahogyan annak idején én támaszkodhattam rá. A legfontosabb az, hogy a csapat sikeres legyen!

– Többek között éppen Németország ellen…
– Ráadásul Julian Nagelsmann a szövetségi kapitány, aki Lipcsében volt az edzőm, kitűnő kapcsolatban voltunk, BL-elődöntőig jutottunk, ezüstérmet szereztünk a Bundesligában, szuper volt a közösen eltöltött időszakunk.

– Milyen a kapcsolata Marco Rossival?
– Ha egyetlen embert kellene megneveznem, aki a legtöbbet és szerintem a legőszintébben érdeklődött felőlem, az ő. Gyakran keresett és nem azt kérdezte, miként halad a rehabilitációm, milyen a térdem, hanem azt: hogy vagyok? Hogy érzem magam lelkileg? Rengeteget számított, hogy behívott a keretbe szeptemberben, amikor még nem is játszottam mérkőzést, nagyon feltöltött, hogy ott lehettem Telkiben a srácokkal. Ezek az élmények motivációt adnak, ezért is akarok visszatérni, szeretnék újra fontos láncszeme lenni a magyar válogatottnak. Megvannak a céljaim, a térdem újra erős, újra terhelhető, továbbra is keményen kell dolgoznom, és akkor biztos vagyok benne, hogy megmutathatom még, mire vagyok képes.